Írjál nekem kérlek, ha csak néhány sort is, hogy hogy vagy, csak, hogy trenírozhassam magam erre a „virtuális” kapcsolatra, hogy felfogjam, hogy most harag és sértés és sebek nélkül is ismét szét lettem tőled választva, egyelőre még gyomorszáji ütéseket élek át a gondolatra, hogy nem láthatlak….. de majd belejövök.
Azt érzem, hogy ha most nem tudom/tudjuk leküzdeni ezt az akadályt, ha nem tudom/tudjuk átmenteni ezt az egészen kivételes kapcsolatot, illetve azt az érzelmi, intellektuális és még sokmindenféle, - amire szavakat nemigen ismerek én sem, noha dosztojevszkijné vagyok – dolgot, amit mostmár több, mint tíz éve hordunk össze, mint két szorgos méhecske :-Oszóval ezt a gyűjteményt, akkor valahogy erővel el kell szakítanom magam az emlékektől is, mert – atyaég mennyire abszurd! – ami amúgy a legjobb dolog, mégis méreggé tud válni, eszi a lelked belülről és jókora darabokat pusztít el belőle végérvényesen. Fájsz nekem megint.
Jönnek, gyülekeznek a védelmezőim ott bent, ötletelnek, stratégiáznak, mit és hogyan csináljon most a Judit, ez az erős (?) okos (?) asszony. Tegnap olyan helyen voltam vidéken, ahol sok állat volt, sok kutya, még több macska, volt tyúk is, meg rágcsálók(ők ketrecekben) és szép helyen voltam, volt borospince, pálinka, csend, táj, nyugalom. Arról beszéltek ott, hogy mennyire jó ez a csend, táj nyugalom, és én ahelyett, hogy nyugodt lettem volna mindettől, éreztem, hogy kifejezetten a pánik kúszik fel a gyomrom tájékáról, hogy nekem a csend és nyugalom inkább ijesztő, egek, én még élni akarok. Vagy valami ilyesmi.Pálinkáztam az emberrel ott a pincében, noha – tudod – én alapvetően nem szeretem, bár ugye vannak kivételes alkalmak, ez is az volt, a pánik oldására megfelelőnek bizonyult. Minden esetre csalódás volt számomra az érzés, azt hittem, hogy alapvetően kész vagyok belehajtani a fejemet a csend és nyugalom igájába, de ezek szerint még nagyon nem. Másfelől a veled az utóbbi időkben megtapasztaltak miatt már félelem és reszketés tölt el a gondolatra, hogy megint kirakjam a szívem tétnek a játékasztalra. Úgyhogy a stratégiákat illetően finoman szólva tanácstalan vagyok….
Sok minden még nem történt, mióta múlt kedden megint megváltozott a világom….azt persze alig hiszem el, hogy még egy hét sem telt el, hiszen én azóta virtuálisam megmásztam a Csomolungmát ( ami testvérek között is 8848 méter ) ekkora a meló, hogy valahogy rendben legyek. Ember, szívesen megfenyegetnélek, hogy ha nem válaszolsz, megharaplak, vagy ilyesmi, de ezt most ugyebár nem tehetem. Igazából SEMMIT nem tehetek. Illetve de, ennyit, hogy én még – egyre fáradtabban ugyan – küzdök, mint disznó a jégen, már vagy két éve. Most éppen így, hogy legalább tudati-informatív szinten megmaradjon valami kapocs. Ha az én Oblomovom erre is képtelen, akkor nincs több a tarsolyomban.
