Rebeka lányom 28. születésnapjára
Írtam Neked egy ímélben nemrég az Oké c. dán film kapcsán, hogy megríkatott egy jelenet, amiben a főszereplő nő éppen meghalt apjának szavait tolmácsolja egy orvos, a nő pedig megdöbben, nem hitte volna, hogy az apja ilyen jó véleménnyel van róla. Mint írtam volt, azon sírtam, hogy én még ilyen módon sem ismerhettem meg az én apám véleményét rólam, fogalmam sincs, hogy mit gondolt, érzett velem kapcsolatban. Az én hatmilliószor emlegetett „gyerekkori lelki sérüléseim” eredete nem csak az anyám, apám is „benne van a buliban” rendesen. Mindezt azért írom, mert lehet, hogy én éppen ezektől a hiányoktól is lettem olyan nagyon „bőbeszédű” veletek kapcsolatban, soha nem titkoltam, hogy el vagyok ragadtatva tőletek, tőled is meg a húgocskádtól is, olyannyira így van ez, hogy a reménytelen materializmusom ellenére időnként megcsap valami sorsszerűség-érzés: ez, hogy ti ilyenek vagytok, kárpótlásféle lehet, ha igen, elfogadom, mert ez még többet ér nekem, mint egy kiegyensúlyozott, boldog gyerek- illetve kamaszkor. Szóval idáig sem fukarkodtam a szavakkal, a szépségetek, értelmetek, jellemetek dícséretével, de most a születésnapodra megpróbálom összeszedni a gondolataimat (érzéseimet) hogy miként is vélekedek rólad.
Először is, az ezerszer elmesélt születésed. Hogy szerelemből és véletlenül fogantál az biztos, ami a dolog véletlenségét illeti, olyannyira így volt ez, hogy – mint tudod – antibébit szedtem, igaz, fiatal lévén egy gyengébb hormonhatásút. Te ezzel mit sem törődve, úgy döntöttél, hogy márpedig létrejössz. Nem mondhatom, hogy boldog voltam amikor kiderült, a helyzetem, amiben éltem, szinte minden szempontból alkalmatlannak tűnt a gyerek örömteli fogadására. Akkor két éve estem át az abortuszon, amikor hozták be a kórházi szobába szoptatni az újszülötteket, biztos voltam benne, hogy ez soha többet nem fordulhat elő velem. Az tehát biztos volt, hogy megszületsz, legalábbis rajtam nem múlhatott az ellenkezője. Bár egyszer igazi életveszélyben voltunk: amikor elmentem anyámhoz az iskolába ahol napközizett, ott mondtam el, hogy nagymama lesz, és ott ültem le az udvarban egy fal melletti padra és akkor zuhant ki egy ablaktábla az egyik emeletről, alig fél méterre előttem. Ha éppen felállok, hogy induljak…..akkor ez a levél több okból sem születik meg ugyebár. Lehet, hogy az anyám iránt érzett dolgok másítják meg az emlékeket, de határozottan az van az emlékezetemben, hogy elég közömbösen fogadta a hírt, mármint az unoka várható érkezését.
Ami viszont kifejezetten elképesztő: arra egyáltalán nem emlékszem, hogy apád hogy fogadta. Arra sem, hogy megírtam-e levélben valahova Regensburgba, vagy éppen az al-Dunára, esetleg megvártam, míg hazajön és személyesen……tényleg nem emlékszem. Mint szinte egész életemben, az egyik „síkomon” ekkor is tele voltam szorongással. Meg persze egyre erőteljesebben körvonalazódó örömmel; valaki nagyon az enyém, egészen viccesen az, hiszen bennem van.
Teljesen természetes módon kommunikálni is kezdtem veled, még szerencse, hogy nem zavart be az identitásodba, hogy Dávidnak szólítottalak. Egészen bátran állíthatom, hogy nagyon jó viszonyban voltunk. Nem volt semmi bajom, nem volt hányás, rosszullét, egyedül a fogaimat tetted tönkre, de erről sem te tehetsz igazán, sokkal inkább az orvosok, akik nem adtak kálcium-pótló gyógyszereket. Te abbahagyattad velem a dohányzást, a kávé- és szeszesital fogyasztást, helyette almát és rengeteg görögdinnyét ettem, na meg iszonyú mennyiségű sajtos tésztát, elkezdtél felhizlalni a 45 kilogrammról, hogy biztosítsd magadnak a zökkenőmentes megszületést. Ezt egészen komolyan így gondolom, hogy te csináltad. Semmi közöm nem volt ehhez az életmódhoz, nem mintha bántam volna, csak egész egyszerűen nem én voltam. A testem is idegenné vált, a Smallernál laktunk ugyebár, ahol volt egy olyan régimódi bútordarab, amit három nagy álló tükör határolt, abban nézegettem magam növekvő döbbenettel: ez a fenék és ez a comb……valóban én lennék? Hát azért plusz 17 kiló, az nem semmi.
Fizikailag tehát teljesen rendben voltam, lelkileg sokkal kevésbé, de ez máskor is így volt velem. Iszonyatosan labilis idegállapotokba zuhantam; férjem távol, Smallerral lakom, sokat dolgozom a stresszes tévében, de az igazi dührohamokat anyámnál kapom…. egyre különösen emlékszem, az anyósomat szapulta, akiért ezidőtájt magam sem lelkesedtem különösebben, de anyámnak többször elmagyaráztam: anyósom ugyebár a férjem anyja, a férjemet szeretem, nem akarok rossz viszonyt, kavarást, zavar, ha rosszat mond róla. Hiába. Az ominózus esetnél tomboltam és őrjöngve zokogtam, hogy anyám még az állapotomra is képtelen tekintettel lenni, még ilyenkor is képtelen egy kicsit RÁMFIGYELNI. Na, mindegy, de te szegénykém ugyanúgy tomboltál bennem, emlékszem, ezért sokat aggódtam, hogy a labilis idegállapotomat nem fogod-e megsínyleni.
Azért azt is tudnod kell, hogy ekkor, amikor már elég rendes pocakom volt, volt egy fiú, aki udvarolt nekem, időnként találkozgattunk is Andrássy úti presszókban, - ugyebár ott laktam a közelben – de hát persze, hogy tudod, hiszen OTT VOLTÁL. Elképesztően helyes fiú volt, se előtte, se utána nem volt ennyire jóképű pali a közelemben. A dolgok természetéből adódóan csak barátság volt köztünk, de ennek elég sokat köszönhetek, mert nagyon magányosnak tudtam magam érezni, miután apád elég hosszú időkre távol volt. Igaz, sosem voltam egyedül ugyebár, de azért te a nap nagy részét „kikapcsolva”, pihenő állapotban töltötted. Ebből az időszakból, míg e szorosan egymásra utalt állapotunk tartott, ezek a dolgok jutnak eszembe leginkább, meg talán még az a különös magabiztosság, amit az anyaságom tudata adott. Mindig is ez a kétdimenziójúság volt jellemző rám, ez egyik szinten szorongás, bizonytalanság, labilitás, a másokon pedig az a bizonyos „kemény mag” ami a gyerekkoromban magammal kötött szövetségem következménye lehet, és ami úgy működik bennem, mint a keljfeljancsik alján az a vasnehezék, amitől mindig visszabillen a figura. Veled kapcsolatban sosem voltak kétségeim. Először is, biztosan tudtam, hogy fiú leszel, nem féltem a szüléstől, nem féltem semmitől, de tényleg.
1977 november 10.-én, a 21. születésnapomon, amikorra ígérve lett nekem világrajöveteled, este bent dolgoztam a Sportosztály vágószobájában Dobor Dezsővel. Mondom neki, hogy mintha kicsit fájdogálna a hasam, mi lesz, ha végül mégiscsak megszülök ma. Erre azt feleli a Dobor Dezső, hogy előbb mindenképpen vágjam meg a filmet, addig ne szüljek. És ezt komolyan mondta. (azóta van két gyereke, már biztosan okosodott valamelyest) Ekkor már a Nagy Lajos király úton laktunk, a nagymamám mellett abban az „önkényesen elfoglalt” kis helyiségben. Kicsit bánatos voltam aznap, hogy nem jöttél.
Eljött a huszadika. Este az ágyban fekve apáddal megnéztük a Kojak aktuális epizódját, majd még késő este a Régi idők focija c. Sándor Pál filmet, aztán gyanús dolgokat észleltem…ja igen, ez az egyetlen, amitől igazán tartottam, hogy hogy fogom felismerni a sok kis kósza görcs között AZT, amikor menni kell? Mert amúgy a vége felé több kis görcsölés van már, nem beszélve a gyilkos kis akcióidról, amikor sikkantva torpanok meg, mert belekönyökölsz, vagy térdelsz a hólyagomba és ez pontosan olyan érzés, mintha egy kést szúrnának belém. Szóval kissé bizonytalanul felülök az ágyban, hogy azt hiszem, menni kéne. Apád felpattan, öltözik. Itt megint hiba van az emlékezetemben: határozottan előttem van a kép, hogy a koratéli éjszakában gyalog megyünk a viszonylag közel lévő Uzsoki kórházba, de apád azt mondja, hogy marhaság, természetesen taxival mentünk. Biztosan ő emlékszik jól. Arra mindketten egyformán emlékszünk, hogy egy gyors vizsgálat után őt hazaküldik, mondván: messze még a baba, ő pedig haza is megy.
Az emlékképeim itt kissé szürreálisak. Egy éjszakai kórház folyosója, termei….miközben szülni készülsz. Az első éles emlékkép, amikor Gonda doktor karakteres majomarca fölém hajol, és miközben vizsgál, megtárgyaljuk Garas Dezső füleit, ő is nézte ugyanis a Régi idők fociját. Azt is megbeszéljük, hogy fiút fogok szülni. Ezután azt mondja a doktor, nem nekem, hanem a szülésznőnek, hogy odébb lesz ez még, majd elhagyja a termet. A vajúdási fájdalomra nem emlékszem, nem gondolnám, hogy feltétlenül törlődik az élmény, mert a Julinál nagyon is emlékszem. Nálad nem. A következő éles kép: azt érzem, kakilni kell, ezt pedig már tudom, hogy azt jelenti: el akarsz indulni. Szólok a szülésznőnek, a „mádámnak”, ( akkor még így hívták őket) hogy elkezdtem szülni, szóljon az orvosnak, de ő azt mondja, hogy butaságokat beszélek, most nézték, és még sehol sem tart a tágulat. Te viszont mindezzel nem törődsz, és bizony nekiindulsz. Én meg pánikba esem. Miután a mádám továbbra sem figyel rám, kétségbeesésemben fölülök az ágyon és a kezemmel befogom a nyílást, hogy ne tudjál kijönni, míg a doktor meg nem érkezik. Mikor a mozdulatomat meglátja a szülésznő, hozzám ugrik, hogy „mit csinál, te szent isten, hát megfertőzi!” de ekkor legalább észreveszi, hogy igazat beszélek, te nem vagy hajlandó tartani a menetrendet. Kiszalad az orvosért, mire visszajön, szinte már kint is vagy. „Mint nyúl a bokorból” - kommentálja Gonda doktor a történéseket, és ekkor zajlik le az a párbeszéd, amit sokszor elmeséltem már:
Én- doktor úr, mindene megvan?
Orvos- háááát……sajnos nincs fütyije.
Nagyon, de nagyon megijedtem, mert még ekkor sem gondoltam, hogy nem vagy fiú. Aztán miután tisztáztuk a félreértést, végre megláttalak, de csak egy pillanatra nézhettelek meg, akkoriban még nem pakolták rá az anyák hasára a kisbabát. Nagyon szép voltál. Miközben mosdattak, paskoltak, kérdezték, hogy milyen nevet írjanak be. És, amikor megmondtam, hogy Rebeka, nem akarták beírni, de komolyan. Nekem hátra volt még a varrás, ami azért is nagyon kellemetlenül érintett, mert nem tudtam róla, hogy ez még vár rám, és amikor elkezdtek fölém műtőlámpát tolni, meg műszereket előkészíteni, fogalmam sem volt, hogy ez most mi a fene. Amikor megmondták, akkor sírni kezdtem, mert szülni az rendben van, de VARRNI ott lent, az nagyon nincs rendben. Soká is tartott, mert az én kislányom nem várta meg az orvosi metszést, tudod: mint nyúl a bokorból. (hozzáteszem, épp mostanában olvastam egy cikket arról, hogy egyre többen vitatják az orvosi gátmetszés létjogosultságát, az ellenzők szerint sokkal több kárt okozhat, mint hasznot)
A szülés könnyebben ment, mint utána lábadozni, másnap délelőtt bejön egy nővér, felébreszt és rámszól, hogy mindenképpen járjak egyet, mert baj lesz, majd kimegy. Engedelmeskedem, de alig teszek pár lépést az ágy mellett, összesem. Lehet, hogy nem lett volna baj, ha nem hagy ott a nővér, de ezért talán huszonnyolc év múlva késő reklamálni, igaz? Valószínűleg elég vérszegény lehettem, mert nagyon gyengének érzem magam. Azért, amikor szólnak, hogy hoznak szoptatni (először fogunk találkozni!) megfésülködöm az ágyban és kicsit kifestem magam. Alighanem jól tettem, mert a pólyából alaposan fixírozni kezd egy szempár. De komolyan. VÉGIGMÉRTÉL. Hogy hova kerültem, vagy valami ilyesmi. Pedig ilyenkor az újszülöttek valójában még nem látnak, legfeljebb körvonalakat. Egyébként meg gyönyörű voltál. Kicsit besárgult, amitől határozottan napsütötte volt a színed, és gyönyörű szép szemöldököd, szempillád, hajacskád, szóval olyasmik, amik abszolút nem jellemzőek egy újszülöttre.
Mint a családi legendáriumból már ismeretes, apád csak a délutáni látogatáskor jelent meg (hajnalban persze már megtudta a hírt, örömében berúgott a Kajtárral, ahogy azt kell) előtte volt nálam Juli barátnő, hozott narancsot, és szintén hozott narancsot apád barátja az a fotós srác, aki később a képeket csinálta rólad. Szóval végre délután bejött apád. Nem volt benne semmi apaszerű, egészen addig, amíg el nem ment téged megnézni. Mikor visszajött hozzám, mintha kicserélték volna, ragyogott a képe, „ez nagyon szép!!” lelkes volt.
Képzeld Rebeka, sem anyámra, sem apámra nem emlékszem, hogy bent voltak nálam. Persze, hogy bent voltak, homályosan emlékszem is valami olyasmire, hogy a tévén néznek téged, és ők is látják, hogy nagyon szép vagy, és ennek örülnek, de amúgy, hogy NÁLAM vannak, abból semmi. Különös. Vagy nem is annyira, mindegy.
Először akkor ijedtem meg, amikor már otthon voltál. Hogy EZ már mindig itt lesz. Huszonegy éves vagyok, és mostantól kezdve felelős vagyok érted. Pedig nem is hoztam erről döntést, egyszerűen így alakult. De nincs apelláta. Sok gondolkodási időt egyébként nem hagytál, hat hétig a végkimerülés szélére juttattál minket, apáddal végül már kétóránkénti váltásban hurcolásztunk téged éjszakánként, hogy ne bömbölj, és amikor ébresztgettük a másikat, volt, hogy az meg akarta tagadni a szolgálatot, mert annyira szeretett volna aludni. Nos ezt nappal sem igen tehettem, három óránként szoptatás, majd az idegtépő mérlegelés, Rebeka nem csak rossz alvó, de rossz evő is, pár falat, aztán bóbiskol. Én meg aggódom, hogy nem gyarapszik.
Nem voltál egy egyszerű eset, de mindezen tortúrák és kétségek (szent ég, EZ már mindig itt lesz?) közepette ott burjánzik bennem egy érzés, amit nem nagyon tudok szavakkal leírni. Talán, hogy az enyém vagy. Nem csak, hogy az én felelősségem, de érzelmileg, vagy lelkileg is az enyém vagy. A szüleimmel való viszonyom, a szerelmemmel, majd a férjemmel való kapcsolatomban bizonytalanság, féltékenység……de te az enyém vagy.
Még kisbaba vagy, hat hetes, amikor elmegyek a körzeti orvoshoz kontrollra, aki amikor meglát elkiáltja magát: te jó ég, magának kórházban a helye! Ez alatt a hat hét alatt visszafogytam 45 kilóra, (Juli barátnőmtől nyertem is emiatt fogadáson egy üveg Martinit) és annyira sápadt voltam, hogy az orvos azt hitte, nincs bennem egy csepp vér sem. A leletek mindazonáltal nem igazolták az aggodalmat, valami kis gyógyszert kaptam, aztán nem lett semmi baj, kórház szerencsére végképp nem.
Hát így kezdődött a mi viszonyunk. És te gyakorlatilag azóta egy folyamatos élményforrás vagy nekem. Én még ilyen gyereket, embert, mint te, sem életben, sem filmen, sem könyvben nem láttam.
A zacskó cukor, amiből büntetésből nem ehettél egy hétig, de én otthagytam a szekrénykéden. És te egy szemet el nem vettél belőle. Vagy a másik szem cukor, amivel az iskolában kínáltak meg és te nem etted meg, hanem hazahoztad a hétvégi „dőzsöléshez,” mert az egyezség, az egyezség.
Amikor megyek szülni Julikát és sírok, mert apád nincs sehol, és te vigasztalsz, „nem lesz semmi baj édesanya, ne aggódj” ugyanígy vigasztalsz, amikor a Julcsi kórházban van, és én valahányszor ránézek a kiságyra, elbőgöm magam. Előttem vagy a kis pizsamádban, kezedben Vauskával, ahogy mondod a felnőttes szöveget, nagy komolyan. És minden nap, a hétköznapokon, ahogy csacsogsz, okoskodsz, esténként meg gyakran nem tudsz aludni, mintha félnél attól az ismeretlentől, ami az öntudatlanságba zuhanást jelenti. Különleges gyerek voltál és különleges ember vagy, az, hogy ez lenyűgöz, a mai napig így van.
A legutóbbi találkozásunk: ahogy állsz ott és nézed a csomagokat az asztalon, a húgod fojtott, neked szóló kérdéseiből már tudom, hogy valami baj van, közben látom a hátadon, a tartásodon, hogy szeretnéd semmissé tenni amit elkezdtél, de már nem megy, könnyek gyűlnek a szemedbe, én először megijedek, hogy mit csináltam, aztán rájövök a baklövésre… de nekem ez bagatell, hogy a születésnap mikor van, meg úgy az egész ahogy van… de közben bejön az agyamba a gondolat, hogy de hát neked egyáltalán nem mindegy, és akkor már ölelgetjük egymást a fürdőszobában és én megint arra gondolok, hogy nincs még egy ilyen ember a Földön, mint te. Lehet, hogy van szebb, lehet, hogy van okosabb (nekem azért nem biztos) de te egészen szpesöl vagy az biztos.
A korábbiakban ugye azt írtam, hogy a kezdeti viszonyunkban milyen fontos tényező volt számomra a tudat, hogy „az enyém vagy”, egy olyan érzelmi kapcsolat, amiben adódhatnak problémák, de a szeretet, kötődés egyik oldalról sem kérdőjeleződhet meg, nem vehető el, nem köthető feltételekhez, ez az érzelmi stabilitás elengedhetetlen volt számomra, hogy én is létrejöjjek. Ezért sem úgy viszonyulok hozzátok, mint egy – mondjuk úgy klasszikus – szülő-gyerek viszonyban, amiben ugye az anya világra hozta a gyermeket, aki „hálás” a karnációért, és egy kicsit túlmisztifikálja az anyaképet. Én ugyanis nektek vagyok hálás, (talán nem a legmegfelelőbb szó ide, de nem jut eszembe jobb) ahogy írtam, én is általatok születtem meg. Lehet, hogy ez kicsit dagályosan hangzik, de akkor is így van.
Ami pedig a mostani viszonyunkat illeti. Ez nekem megint egy egészen különös élmény. Tényleg piszok nehéz az a bizonyos elszakadás, mert az ember azért önző, és csak úgy lemondani egy ilyen folyamatos szeretet-dózist biztosító kapcsolatról, beleértve a fizikai közelséget, valóban nem könnyű, ahogy annak idején, amikor jött a Norbi és vitt téged és a holmijaidat is, megfogalmaztam: milyen az, évtizedekig nevelgetni egy gyümölcsfát, és amikor terem, jön valaki leszüretelni. A hasonlat persze sántít, mert az analógiánál maradva, te is meg a húgod is születésetek pillanatától kezdve „termitek” a gyümölcsöt. De mégis. Aztán sokáig komoly zavarban voltam magammal és az új szerepemmel. Azt tudtam, hogy nem tudok a tapasztalataim szerint ilyenkor szokásos szerepnek megfelelni, telefonon csacsogni, mit főztél, mi van Norbival, veled, velem……..hogy mit jelent szabadon engedni valakit, ugyanakkor éreztetni, hogy minden lélegzetvételemben, szívdobbanásomban továbbra is benne van….. mindeközben te olyan finom eleganciával kezelted ezt az egészet, hogy ezúttal is kivívtad a csodálatomat. Már az a „szoktatási periódus”, ahogy először csak időnként, meg hétvégére mentél el. Már megint te voltál a „felnőttebb”, akárcsak a pizsamás-Vauskás vigasztaló jelenetben.
Most úgy vagyok, hogy levált az önző motívum („az enyém!) szuverén emberként csodállak és szeretlek benneteket, az egy külön élmény, hogy ez a két okos, intelligens, szép és érzékeny lény az én gyerekem. Utólag is belémhasít néha, hogy te jó ég, micsoda felelősség! És én milyen ösztönösen csináltam! És szorongva gondolok jónéhány epizódra, hogy rosszul, sőt nagyon rosszul, még gonosz is voltam… ezt nem is bocsátom meg magamnak, nem mintha ezzel meg nem történtté lehetne tenni. Komolyan azt gondolom: én tartozom köszönettel, neked, Julcsinak, hogy az anyátok lehetek.
