Ma éppen nagy teszt volt, hogy a tegnapi nap (együtt, boldog, kicsit részeg, italtól és közelségtől egyaránt) után nyafogós hang a telefonban: háááát nem tudom, hogy tudunk-e találkoooozni (tegnap megbeszéltük a mozit) mert szerelő, meg bojler, meg anyámkínja.
Kicsit megemelkedett a mellkasom a szaporább szívverésre, de legalább nem állt meg, mint a múltkor, amikor elfelejtett . Mármint felhívni, de az ugyanaz."Rendben" feleltem és tök normálisan képes voltam megállapodni mindenféle bizonytalan, halasztásos cuccban. És tudom is, hogy miért, ez az a bizonyos címben szereplő brendnyú dimenzió amibe kerültem, és ami eddig ismeretlen volt az én akaratos, szenvedélyes számomra.
Mert már tudom. Tudom, hogy az enyém és én is az övé vagyok, és ez akkor is így van, ha soha többet nem látom, soha többet nem érintem. Beszélhetünk persze szívről, meg lélekről, meg szenvedélyes vágyról, meglóduló, tehetelen bábként a másik karjába lökő altesti véráramlatokról és efféléről, de a fő történések mégis az agyban játszódnak le. Ahogy az én ellenségemmé váló agyam dübörögte másfél évig bele a testem minden porcikájába, hogy nem kellek neki, jól elvan nélkülem. Most pedig kisimultak a barázdák, olyan lehet az a diószerű valami ott a koponyámban, mint egy szépen megmunkált sima kőtojás.
